Akkor folytatom a történetet. Tehát megtaláltam a legalkalmasabb szülőket, minden rendben volt velük, és és boldog voltam. Persze aztán jöttek a rossz dolgok is. Munkahelyről kirugtak, még akkor nem látszott,hogy terhes vagyok senki sem tudta, mint kiderült velem kezdték majd szépen lépült a cég és felszámolták.Kaptam munkanélkülit ez az egy vigasztalt, de kivoltam bukva. Hogyan fogom továbbra is az albérletet fizetni, és élni hogyan fogok. Soha nem kértem a szülőktől semmit sem, soha nem is akartam volna, de Ők mégis segítettek, nem pénzt adtak máshogyan segítettek, pl keritettek egy lakást nekem így azt nem kellet fizetnem így abból amit kaptam kijöttem belőle. Közben bennem érzelmileg nagyon sok minden keresztül ment, fejlődött a baba, nőt a hasam és egyszer csak ugye megmozdult. Különös, fura érzés volt ami semmihez sem fogható. Mgeíjedttem,hiszen soha nem voltam terhes, jó hogy az elhatározás meg volt a fejembe de az ilyen dolgokra nem készültem fel. Amikor találkoztam a szülőkkel mindig kértem beszéljen a babához, simogassa a hasam, és érezze át milyen amikor mozog. Ezeket a pillanatokat soha nem felejtem el, olyan meghit, nyugodt soha vissza nem térő pillanatok voltak. És amikor az első ultrahangra mentünk ahol ugye már szépen látszott a baba és mozgot, mai napig elsírom magam. Ugye én soha nem néztem oda, nem akartam látni, így könnyebb volt nekem. Bementünk bejött velem ugye az anyuka apuka is, és az arcuk örökre a szívemben marad, az anyuka sírt teljesen meghatódott mondta,hogy Ő még soha nem látott ilyet és tudni,hogy az az Ő babájuk ott, ami ott kiderült,hogy fiú csak sírt, bújt a férjéhez és sírtak, én meg azon kezdtem el sírni amit ott láttam. Akkor felfogtam, hogy nagyon nehéz lesz végig csinálnom de megéri, ez a baba teljesen az Övéké lett abban a pillanatban!
Ezután sokat járt a fejemben ez a kép, a hangok szívverés hasonlók. SOha nem voltam templomba járó de akkor aznap bementem gyónni. Beültem és elkezdtem zokogni, nem tudtam abbahagyni, a pap aki bent ült kivárta amíg lenyugodtam és belekezdtem a történetembe. A pap azt mondta: Isten látja miért teszed azt amit teszel,és Ő csak egy dolgot fog meglátni,hogy te egy gyermektelen párnak boldogságot adsz a legnagyobbat amire vágynak!
Kértem istent bocsásson meg nekem amiért elhagyom a fiamat, de ezt kell tennem nekem ez lett kijelölve.
Kicsit megnyugodva mentem haza, de tudtam addig nem nyugszom meg amíg a babát oda nem adom.
A szülők szinte mindig megkérdezték biztos vagyok-e a dolgomba tényleg akarom-e és nem lépek vissza, megértettem,hogy félnek és én mindig biztosítottam Őket arról,hogy nem fogom meggondolni magam. Nagyon megszerettem Őket és nem is tudtam volna Őket becsapni, hiszen úgy készültek ennek a kisfiúnak a jövetelére ahogyan más senki. Nyugodt voltam e téren,hogy a gyerek tényleg jó kezekben lesz, de féltem úgy mindentől, szüléstől utána mit fogok érezni, mi lesz velem.
Megkértem a leendő anyukát amikor már közeledett az idő,hogy legyen bent velem a szülőszobán, mivel senkim sincsen és nagyon nem szeretnék magam lenni ott, természetesen beleegyezett. Kissé nyugodtabban vártam a nagy napot, 2008. január 31-re voltam kiírva.
Előtte le kell írnom őszintén, mikor már így az utolsó hetekben voltam nagyon sokat sírtam. Magányos voltam na de ugye férfi szóba sem jöhetett terhesen meg nem is akartam egy kezdődő friss kapcsolatra ezt ráterhelni, elég volt nekem ezt a terhet cipelnem. Szóval magányos voltam, munkám se volt, lakásom se, csak a szülők voltak nekem akikről tudttam hamarosan Ők is eltünnek az életemből. Igen volt olyan,hogy azt gondoltam elfutok a babával, hogy igenis fel tudom én nevelni és nem kell ezt tennem. De mikor felkeltem másnap és nem "borult elmével" gondolkodttam rájöttem hogy buta lennék. Mégis mit adhatnék én ennek a gyereknek???? Kölcsön dolgokban nevelném fel, alamizsnán, én lehet éhen halnék,hogy Ő ehessen??? Tényleg ezt akarom? Hogy esetleg a gyámhivatal elvegye tőlem, mert nem jól gondoznám??? Persze nem ezt akartam így soha nem futottam el, csak gondolatban.
Tehát közeledett a nagy nap, fogalmam sem volt mit kell majd éreznem ha megindul a szülés, gondoltam ha a magzatvíz elfolyik akkor kell menni.
Január 25-én reggel különös fájdalomra ébredttem akkor azt még soha nem éreztem, nem tudttam mi lehet. Felkeltem kicsit fájdogált de nem volt vészes, majd felöltöztem elindultam a boltba és mikor leértem mint aki bepisilt elöntött valami.. Megrémültem teljesen, vissza mentem a lakásba és akkor döbbentem rá ez a magzatvíz volt, és utána egyre jobban éreztem a fájdalmat. Gyorsan telefonáltam a szülőknek, Ők mivel nagyon messze laktak úgy döntöttek január közepétől hozzánk közeli ismerősüknél szállnak meg. Én hívtam a mentőt, Ők megmondtam jöjjenek a kórházba be. Jött a mentő bevittek, de én szinte remegtem féltem mi fog történni mi lesz velem, kértem szóljanak a fogadott orvosnak, hogy jöjjön be. Azt az 1 órát amíg be nem értek a szülők azt hittem nem bírom ki, magam voltam sírtam féltem, jeleztem már mikor toltak be,hogy örökbeadom a babámat jönnek a szülők is így álljanak a dolgokhoz. Volt egy kedves és egy kevésbé kedves hölgy ott aki persze nekem állt osztani az észt,hogy jól meggondoltam-e meg milyen alapítvány képviselői jönnek majd stb. Mondtam neki egyiké sem, ez nem alapítványos baba lesz, nah itt teljesen kiakadt úgy nézett rám mint a véres rongyra, megrémültem. Aztán megérkeztek a szülők és akkor a szívem megnyugodott, abba hagytam a sírást, átöleltem és elmondtam hogy az a nő ott nem szívlel engem. Nah Ők oda mentek kihívták és láss csodát az a nő többet nem jött be hozzám !
Az anyuka végig velem volt,pedig elég sokáig tartott a vajúdás, de ott volt fogta a kezem, simogatott, borogatta a homlokom. Az amit akkor ketten ott átéltünk soha senki nem veheti el tőlünk, ott a sorsunk egybeforrt.
És a sok fájdalom szenvedés után megszületett a kisfiú (nem írom le az adatait mert nem szeretném ha magukra ismernének esetleg) aki nagyon erősen felsírt, kértem ott is ne mutassák meg és amint lehet vigyék el nem akarom hallanni a hangját sem. Azt láttam ahogyan az anyuka a karjába veszi de be volt csomagolva, láttam,hogy sok hónapnyi szenvedés után amiket átéltek a várakozás alatt fellélegzett, és záporoztak a könnyei, majd kivitte megmutatni az apukának a babát. Engem leápoltak és betoltak a szobába ahol 3-an voltak. Aludttam sokat majd mikor fekeltem a szobatársaimnak ott voltak a babái, és kérdezték az enyim hol van, nem válaszoltam elfordultam és csak sírtam. Üres voltam, és kétségbeesett hogy mi lesz velem.
Másnap aztán bejöttek a szülők hozzám, ragyogtak a boldogságtól elmondták nagyon szép a kisfiú ugye én nekem kellett a nevet megmondani de előre megbeszéltük mi legyen én nevet sem akartam adni neki. Sokszor csörgött a telefonja az anyukának a sok rokon hívta, hogy nah megszületett jól van-e mikor mennek haza. Mindig is tapintatos volt velem az anyuka, ezért soha nem lehetek neki elég hálás, a szülésnél is nem csak a baba érdekelte hanem én is,hogy engem senki ne bántson. Ültünk ott és beszélgettünk mondtam nekik úgy érzem jól vagyok és akár holnap aláírhatjuk a lemondó nyilatkozatot. Persze nem mondta ki mennyire megkönnyebült de láttam a szemén,hogy jaj de jó akkor mégsem gondolta meg magát.Elköszöntem aznap éjjel a fiamtól, gondolatban megsirattam elmondtam,hogy azért mert nem beszéltem soha hozzá igenis szerettem hiszen az én fiam volt, de neki így a legjobb és majd ha egyszer kérdései lesznek állok elébe, vállalom amit tettem nem tehettem mást. Ő nem nekem akart megszületni, hanem azoknak akiknek örökbeadttam.
Nem sokat aludttam aznap éjjel másnap saját felelősségemre távozhattam a kórházból és én akartam így nem akartam bent feküdni még az anyukák között így is mindig kérdezgettek de soha nem válaszoltam nekik.
A gyámhivatal kapuja előtt remegtem,féltem de tudttam az a helyes döntés amit teszek.
Bementünk már minden elő volt készítve, felolvasták nekem majd kérték ha nem gondoltam meg magam írjam alá. Kezembe vettem a tollat és majd megszakadtam hogy ne bőgjem el magam de nem akartam az örökbefogadók előtt sírni így gyorsan aláírtam és kimentem. Megvártam Őket, és kint akkor 2008.01.27-én végleg ebúcsúztunk egymástól, zokogtunk mind a hárman, Ő csak azt hajtogatta,hogy nagyon szeretni fogják és mindene meg lesz ne aggódjak, és hogy egyszer még találkozunk. Nagyon nehéz volt Őket elengednem,megszerettem Őket, és nagyon nagyon hálás voltam, hogy ilyen jó szülőket találtam a fiamnak. Elindultam haza még egy hónapig lakhattam a lakásban amit Ők szereztek nekem, üres voltam de felszabadult, megkönnyebült. Sírtam otthon még vagy egy hétig minden este de aztán kezdtem felfedezni,hogy újra van életem. Mehetek ide oda tornázhatok, bulizhatok. Belekezdtem a munkakeresésbe az volt az első és legfontosabb, találtam is nemsokára egy helyet ami nekem való volt, felvettek. Boldog voltam a lakásból amint tudttam kiköltöztem nem akartam a múltra emlékezni sehogyan sem. És beindult az új életem!
